Nemrégiben arról beszéltünk, hogy van egy olyan izmunk, ami  a túl sok ülés miatt megrövidülhet, és akkor derékfájdalmat tud okozni. Ez a psoas avagy magyarul ágyékizom volt.  Sajnos nem ez az egyetlen. Van egy másik izomcsoport is  aminek szintén nem tesz jó a napi sok órás üldögélés, és szintén megrövidülhet. Mégpedig a combhajlító izmok.  Ez az izomcsoport az ülőcsonttól fut le hátul, az alsó lábszárhoz. Fontos szerepük van, mert a térdet hajlítják, a csípőt nyújtják, illetve a térd stabilitásában is szerepet játszanak.  A járáshoz, leüléshez, guggoláshoz, futáshoz, ugráshoz elengedhetetlen. Magyarán ha helyet akarunk változtatni, akkor szükségünk van rá. 

Ez az izomcsoport a comb hátsó oldalán található, és a bal oldali képen látható. Ha a túl sok ülés következményeképpen ezek az izmok megrövidülnek, annak a legbiztosabb jele az, amikor lehajolva egyre kevésbé tudjuk elérni a cipőfűzőnket, mert feszül a térdhajlat és a derék is. (Hozzáteszem, számos más ok is közrejátszhat abban, ha nem tudunk könnyedén lehajolni, nemcsak ez.)

Egy kisgyerek még valószínűleg simán lehajol nyújtott lábbal és könnyedén eléri a lábujjait, sőt akár a tenyerét is le tudja tenni a földre, anélkül, hogy a térdeit behajlítaná.  A felnőttek ezt már csak többnyire irigykedve nézik, és nem mindenki tudná utánuk csinálni.

Futók, távol-, vagy magasugrók, jógázók és egyéb sportolók is rendszeresen végzik ennek az izomnak a nyújtását minden edzésnél. Ilyen gyakorlat például az, amikor a földön ülve,  terpeszülésben egyik térdet behajlítjuk, a talpunkat a combunkhoz tesszük, majd kinyúlunk, megfogjuk a másik lábfejünket, és a kinyújtott lábunkra hajlunk.  Van még sok más hasonló gyakorlat, amelyek nagy többsége valamilyen kitartott mozdulat, és valóban szépen nyújtják ezt az izomcsoportot.

Én most azonban nem  nyújtógyakorlatot, csak egy lazítást fogok itt megmutatni, amivel azonban minden különösebb erőltetés nélkül, olyan, azonnal látható eredményt lehet elérni, amitől kissé könnyebben tudunk majd lehajolni.  (Ez egyébként a nem sportolóknak szól , mert aki rendszeresen sportol, az feltehetőleg ismeri és alkalmazza ezt, amiről mindjárt szó lesz.)  Ez a mozdulat, amit az alábbiakban elmagyarázok, valójában nem nyújtja a combhajlító izmot, hanem ellazítja, ezért ha a folytonos ülést ellensúlyozandó valóban nyújtani is szeretnénk, akkor a hosszú távú eredmény eléréséhez a nyújtó gyakorlatok is szükségesek.

A combhajlító izomcsoport nemcsak a megrövidülése miatt feszíti lehajláskor a térdhajlatot, hanem azért is, mert az ülés miatti állandóan megrövidülten tartott állapot az agynak olyan jelzést küld, mintha ez lenne a helyes, a „normális” feszültség ebben az izomcsoportban. Azaz mi most azt fogjuk kipróbálni, hogy először ellazítjuk a combhajlító izmokat, ezzel az agynak megküldjük a jelzést, hogy elég volt a feszülésből, majd miután ellazítottuk, megpróbálunk majd lehajolni és ujjainkkal elérni a földet.

Először is álljunk fel. Az összehasonlítás kedvéért próbáljunk meg lehajolni csípőszélességben tartott lábakkal, kinyújtott térdekkel, hogy lássuk alapállapotunkban mennyire vagyunk képesek megközelíteni a földet. Jegyezzük meg, hogy mit sikerült így elérni, milyen távol voltak az ujjaink a talajtól.

Ha egy lábon általában bizonytalanul állunk, akkor támaszkodjunk a jobb kezünkkel egy széktámlára, vagy az ajtófélfába is kapaszkodhatunk. A bal kezünkkel fogjuk meg a bal lábfejünket, vagy bokánkat, hajlítsuk be a térdünket és húzzuk fel a sarkunkat a fenekünkhöz, ahogy a jobb oldali képen látható. A combunk legyen közvetlenül a másik comb mellett, egyvonalban vele,-  ne legyen se előrébb, se hátrább, és kijjebb sem. Ebben a helyzetben most nyújtjuk a combfeszítő izmunkat, - ez az izomcsoport a comb elülső oldalán található nagy izom - körülbelül 20-30 másodpercig. Ilyenkor az történik, hogy az agyunk információt kap arról, hogy az elülső oldali izom nyúlik, és ekkor ezt úgy értelmezi, hogy ebben az esetben viszont a hátsót, azaz a combhajlítót el kell lazítania.

Utána ismételjük meg ugyanezt a másik lábbal is 20-30 másodpercig.

És most ismét próbáljunk meg lehajolni kinyújtott térdekkel, és nézzük meg, hogy mennyire sikerül most elérni a lábujjainkat, vagy akár a földet is.

Ugye, hogy jobban ment?

Általában akár több centiméternyi különbség is várható a két próbálkozás között, a második javára. Természetesen ettől a gyakorlattól nem leszünk egyből  lazák, mint egy RSG tornászlány, de ez a lazítás, némi nyújtással utána, már viszonylag hamar eredményre vezet, és egyre könnyebben fogunk tudni lenyúlni a földre valamiért.